Telihold

Ma telihold van. Nézem. Gondolkodok. Nem jutok semmire. Elveszettnek érzem magam.
Cikáznak ide-oda a gondolataim. Tisztába kéne raknom.
Folyton várok valamire. Mikor nekem kéne megtennem. Tényleg... várok... de mire is? A szőke hercegre fehér lovon? Ilyen nem létezik, mindenki tudja.
Akkor mire várok? Arra, hogy túl legyek ezen a bizonytalanságon? Hát igen, lehet, de csak akkor leszek túl, ha teszek is érte, de hogy? Várok a motivációra, hogy végre megszólaljon a kis énem, és azt mondja, igen, ezt akarom, csináld!
Vágyom a társaságra, szeretem az embereket, ugyanakkor úgy gondolom, nem tartozom sehova. Erre persze azt mondanátok, hogy ez nem baj, én is. Csakhogy a látszat azt mondja, hogy igen, te oda tartozol, azt csinálod, amit ők, oda mész, ahova ők, annyit iszol, ammennyit ők, és képes vagy ugyanazokat a dolgokat művelni. Már nem is a neveden szólítanak, hanem csak úgy, hogy: ők.
Nem akarok ők lenni. Én én akarok lenni. De ki vagyok?
Nem úgy értettem, hogy ki akarok tűnni a tömegből a feltűnő személyiségemmel, mert minek?
Csak egyszerűen lenni, szabad akarok lenni. De hogy? Milyen formában?
Segítséget várok? Hogy választ kapjak? Ezekre csak én tudom megadni a választ, más nem. Senki sem ismer. Senki nem ismer meg annyira, hogy válaszolni tudjon helyettem, és azok sem az én válaszaim lesznek. Hát akkor? Most hogyan tovább? Találjam ki, hisz csak én tudhatom...
Könny: csodálatos dolog. Lehet az öröm, és a bánat kifejezője is. A könny lehet boldogság, természetfeletti öröm, fejlődés, változás, felismerés, elégedettség, csodálat jelképe. Ugyanakkor lehet a szomorúság, a félelem, a kétségbeesés, a bizonytalanság, a gyötrődés, az idegesség kirobbanása.
Eddig azt hittem boldog vagyok, de néha beköszönt ez az időszak, ami most van. Üresség, semmi más. Boldogtalanság.
És hogy mitől? Az apró kérdéseimtől, amiket csak meg kéne válaszolnom magamnak?
Folyton beszélgetni akarok, folyamatosan, éjjel nappal beszélgetni olyan emberekkel, akiket nem ismerek, és tudnak újat mondani. Vagy ismerem őket, de ritkán beszélünk. Azért, mert ha egyedül gondolkodok, egy idő után beleroskadok, valahogy mindig kérdés a vége, ha el is jutok valameddig, és tudom, hogy senki nem válaszolhatja meg helyettem, de hallhatok más válaszokat, amik kialakítják az én saját válszom. Ez kell. Erre várok, de ezt is magamnak kell kezdeményezni, nem fog odajönni hozzám senkise, hogy figyelj, látom beszélgetésre vágysz, akkor most elmondom, velem ez hogy történt. Nem várhatok arra, hogy minden percben fellbukkan valaki.