Ma

Ma nem éreztem valami lelkileg fényesen magam.. Miközben ment az élet, egy sima, átlagos hétköznap, én az Amelie filmzenéjét hallgattam, és itt-ott elsírtam magam. Néha röviden, néha hosszan. Hogy ez miért volt? A bizonytalanság miatt, hiszen az sokkal rosszabb, mint bármi más... De ebbe most ne menjünk bele részletesen.
Megvártam az egyik barátom, és valamiért jókedvre derültem, kicsit pityókás volt, így sokkal többet beszélt, mint eddig, jó volt látni. A Szabadsághídon filozofáltunk, mikor egyszer csak azt mondja, ha ilyen érzése van, mint nekem ma, az a legjobb, ha elmegy az erdőbe, és egyedül van, összeszedi a gondolatait.
Ezek után elindultam haza, de nem oda mentem..., az erdőbe. Meg akartam találni azt a kis kápolnát, ahová régen még anyukámmal mentünk néha. nem tudtam pontosan, hol van, csak elindultam. Útközben fölfedeztem a természet csodáit. Láttam egy növényt, amit még soha eddig: olyan termése volt, hogy egy rózsaszín burokból egy narancssárganőtt ki, amiben egy kis fekete bogyó volt. Láttam odvas fát, amiben benne állt a víz. Az ösvény sáros volt, így néha csúszkált a lábam. Volt két útelágazás, nem tudtam pontosan merre menjek, egyszerűen csak vitt a lábam, odavitt a kápolnához. De rég voltam ott! Az egész hely szent, a fák, a bokrok, amik körülveszik, azoknak az embereknek a hite tartja fönn, akik gyakran ellátogatnak oda. Fantasztikus volt, újjáébredtem. tudtam, hogy ától valami meg fog változni.
De itt még nem ért vége a kalandnak. Folytattam az utat az ösvényen, kíváncsi voltam, mi lehet ott, hisz még sosem jártam arra. Azt gondoltam, hogy ha meglátok valami utat, vagy ilyesmit, akkor visszafordulok.... Megláttam egy kerítést, amelyen belül kis összetákolt ülőalkalmatosságokat helyeztek el körben egy tűzrakóhely körül. Volt ott törött kerti pad, autóülés. A kerítésen lévő lyukak kezdetlegesen be voltak tömve, hol egy deszkával, hol valami más tárggyal. Továbbmenve láttam a kaput, teljesen rozsdás volt, már biztos nem használják.Azonban volt a kerítésnek egy annyira lehajtott része, hogy azon ember simán át tud menni. Nem tudtam megállapítani, járnak-e arra emberek, elhagyatott volt, de valahogy mégsem.
Még tovább mentem, és megtaláltam álmaim otthonát. Ott volt egy ház, nem nagyon láttam a fáktól, rendes kerítés volt, rozsdamentes. Az udvaron autóroncsok, hátul újonnan megvett üvegablakok, letakarva, gondolom újítani akarják a házat, vagy akarták?
A kapu előtt van egy kialakított parkolóhely, ahol több autó is elfér, és az ösvényen tovább már valami jó karban lévő autó is tud menni. Friss keréknyomok. Azt hiszem itt tényleg laknak, a cím felírva a kapura. Közelebb mentem még egy kicsit, hátha látom a házat, de még mindig nem sokat láttam. Láttam egy csipkés függönyt az ablakban, láttam a kinti éjjeli lámpát, mintha téglalap alakú ház lenne. Lehet, hogy a telek egyben van a tűzrakóhellyel, de annyi a fa, hogy nem láttam. Az ösvényen tovább nincs több ház. Titokzatos, mégis van benne valami vonzó, ugyanakkor félelmetes. Eldöntöttem, hogy itt akarok lakni, nemtudom, még, hogy kivitelezem, de egyszer itt fogok lakni...
Hazafelé már gyorsabban jöttem az erdőből, cikáztak a gondolataim össze-vissza, már nem figyeltem a természetet, de akkor azt mondtam magamban-hékás, hiszen ezért jöttél ide! Lassabban, Lassabban!
Újra és újra csodáltam a természetet, mégegyszer megnéztem a kis kápolnát, és hazafelé vettem utam.