Az utóbbi napokban sok problémával kerültem szembe. Megoldhatatlannak láttam őket. Minden téren felmerültek a gondok. Emiatt a hangulatom is olyan szinten hullámzott, hogy az már elviselhetetlen volt. Egyik percben sírtam, a másikban nevettem, egyszer boldog voltam, egyszer végtelenül elkeseredett. Egyszer dühös voltam, egyszer féltem, egyszer aggódtam, egyszer hisztiztem, de úgy, mint egy négyéves gyerek. Nem tudtam mit csináljak magammal, hogy min változtathatnék. Aztán alapállapottá vált az elkeseredettség. Néha sikerült kilendülnöm belőle, néha még rosszabbá vált.
Aztán rájöttem, hogy csak olyan problémákat kapok, amikkel meg tudok küzdeni, sőt tulajdonképpen, csak én teszem őket problémává. Ezek az utam szükséges lépései. Attól még, hogy nem látom a célt, mennem lehet az utamon, mennem kell. Nem adhatom fel. Akkor nem érne semmit az eddigi életem, ez az édeskevés rész abból, amekkora életem még lehet, és lesz is. Ez kényszernek tűnik, pedig nem az. Épp azért kell mennem és küzdenem, hogy ne kényszerekből álljon az életem, majd ha lesz. Szóval ezek a problémák nem is léteznek, nincsenek itt, csettintek, és már el is tűnnek. Csak én láttam őket megoldhatatlannak, csak eddig.
Tehát most azt teszem, ami a legjobb: folytatom az utamat, akárhová is megyek, folytatom, mert nincsenek akadályok, nincs olyan, amit ne oldhatnék meg.
Az élet boldogság :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése