Gyalog galoppoltam a gyogyóba bogyóért, aztán mire elértem volna Denevérországot elvakított a fehérség lidérce, sőt még le is fagyasztotta az ujjaim. Ide oda csúsztatta az utat, hogy semmiképp se tudjak békésen ugrálni lefelé a hegyről. A bogyót megszereztem, de már be is termeltem. A lidérc tovább játszott: átáztatta a cipőm, majd jött egy tag, és közösen elérték, hogy az orrom előtt hajtson el a kék-zöld, képernyőkímélőt előidéző guruló téglatest (valami ugyan hajtja, máskülönben nem menne fölfelé). Még a magnót sem tudtam bömböltetni. Az még mind semmi, a fehérségből itt-ott még kiálltak zöld szálak, leginkább a talpam alatt láttam őket, mivel lefelé néztem, hogy a fehérség lidérce el ne találja a szemem a papírgolyócskáival, amiket folyamatosan dobált rám. Olyan fehérség volt, hogy nem láttam, merre megyek, hogy hol van a föld és az ég. Azt hittem sose ébredek fel. Az a tag eluralkodott a fehérség lidérce fölött, és elkezdett sötétedni, pedig én azt hittem, együtt vannak. Jól megvoltak, mikor ellenem szövetkeztek.
Aztán otthon találtam magam. Itt várt rám a félelem és rettegés, a prizmában fénytörés következtében létrejövő szivárvány összes színében.
